„Haragtartónak lenni olyan, mintha forró szenet markolnánk, hogy valaki mást megdobjunk vele.” Buddhának tulajdonítják ezt a mondást, amiben nem kevés igazság van. Kétségtelen, hogy a harag egy kellemetlen, mardosó érzés. De vajon mennyi időre van szükség ahhoz, hogy rendesen „kiharagudjuk magunkat”? És mit tehetünk annak érdekében, hogy szívből megbocsássunk a minket ért sérelem miatt – vagy éppen saját magunknak? Milyen lépések vezetnek a szívünkben lobogó haragtól az ünnepek közeledtével egyre inkább vágyott lelki békéig? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a bejegyzésben.
Finoman szólva zűrös év van mögöttünk. Ha nem egy lakatlan szigeten, vagy egy magas hegy tetején meditálva töltöttük az elmúlt évet, akkor jó eséllyel voltak feszült pillanataink és konfliktusaink.
Ezen már csak a körülmények miatt sincs mit csodálkozni: emberek vagyunk – a működésünk, a hétköznapjaink része, hogy hibázunk, vagy akarva-akaratlanul megbántjuk egymást. És ha megbántanak, vagy megsértenek minket, akkor haragot érzünk. Ami ugyancsak teljesen természetes dolog.
A harag az alapérzelmeink egyike, és akárcsak a félelem, fontos irányjelzőként szolgálhat az életében, és egyáltalán nem biztos, hogy akkor járunk a legjobban, ha minél előbb szabadulni próbálunk tőle.
Akárcsak a többi érzelmünket, a haragot is érdemes megfigyelni, és bármennyire szeretnénk – akárcsak egy héliummal teli lufit – elengedni, és hagyni, hogy messzire szálljon, jobban járunk, ha először is időt adunk magunknak, és megfigyeljük a bennünk zajló érzelmi folyamatokat.
Érdemes észrevenni, elfogadni és tudatosítani, hogy miképp hatott ránk a sérelem: hogyan befolyásolta az életünket, a lehetőségeinket, illetve milyen érzéseket váltott ki belőlünk. Ezután tudunk csak az elfogadás útjára lépni, ami persze nem azt jelenti, hogy örülünk a történteknek, de nem tagadjuk a realitást. Aztán érdemes az értékeinket és céljainkat szem előtt tartani, nem mindegy ugyanis, hogy milyen irányt szánunk az életünknek. Mert a sérelem megtörtént, a bennünk kavargó érzések is ott vannak, de azt eldönthetjük, hogy ezekkel együtt merre szeretnénk haladni – mondja Szondy Máté, a Hogyan tudnék továbblépni? – A bosszú és a megbocsátás pszichológiája című könyv szerzője.
A klinikai szakpszichológus hozzáteszi: „a megbocsátás csak egy lehetséges reakció a minket ért sérelem után, nem pedig egy kötelező gesztus”.
Bizony, az érzelmek nem vezényszóra működnek: ahogy a haragunkat sem lehet varázsütésre eltüntetni, a valódi megbocsátáshoz is időre és belső munkára van szükség.
Ki nem mondott elvárás
Az ünnepek közeledtével egyáltalán nem ritka, hogy, egyfajta ki nem mondott elvárásként nyomás nehezedik ránk: a környezetünk, a kollégák, vagy éppen a családtagok azt várják tőlünk, hogy „ássuk végre el a csatabárdot”. Érthető, ha ebben az időszakban önmagunkkal és másokkal is békében szeretnénk együtt lenni, de fontos, hogy mások elvárása helyett, a saját önazonos döntéseink mentén jussunk el a megbocsátásig.
Kezdő lépésnek az is elég, ha csak elgondolkodunk az alábbi kérdéseken:
-
- Történt-e olyan dolog vagy esemény az évben, amit még nem dolgoztam fel lelkileg?
- Volt-e olyan konfliktus, amelynek még érzem a hatásait?
- Van-e olyan, ami miatt saját magamra haragszom?
Az önmagunkra irányuló harag azért nehéz ügy, mert könnyen az önostorozás ördögi körébe sodorhat minket. Ha van olyan dolog, amit nem, vagy nehezen tudunk megbocsátani magunknak, akkor – a helyzet kiértékelése, átgondolása után – az alábbi kérdéseket érdemes feltenni magunknak:
-
- Mennyiben árulkodik ez a helyzet arról, milyen ember vagyok valójában?
- Szándékomban állt fájdalmat okozni?
- Milyen körülmények járulhattak hozzá ahhoz, hogy így viselkedtem?
- Milyen embernek tartom magam alapvetően?
Ahogy arra a bejegyzés elején is utaltunk, „az emberi mivoltunk alapvető része, hogy hibázunk. Senki sem tökéletes, időnként mindannyian teszünk vagy mondunk olyasmit, amit később megbánunk. Az igazán fontos kérdés az, mihez kezdünk a levont következtetésekkel a jövőben.”[i]
[i] 20 önismereti kérdés és válasz – Pszichológiai kézikönyv önmagadhoz
